Egyik hétvégén igencsak szeles időnk volt. Reggel még a vihar előtt kimentünk egy sétára a kutyákkal, de meglepődve tapasztaltuk, hogy a vihar szele már ilyen korán elérte a szigetet. Minket ugyan nem zavart, és a "nagyobb" kutyáinkat sem, de Bambit és Picurt féltettem.

Bambi megmaradt annak a kis úri lánynak, aki mindig is volt, láthatóan nagyon zavarta a szél, és a felszálló homok, a szokásos büszke tartásával tűrte a megpróbáltatásokat. Picurka viszont ismét meglepetést okozott, eleinte azt hittem, szenved az arcába fújó homoktól, a fejét folyamatosan felfele tartotta, a testét meg-meglökte a szél, de amint felvettem a karomba, azonnal hisztizni kezdett, hogy tegyem le. Élvezte az egészet, csóválta közben a farkát, és láthatóan nagyon büszke volt magára.

Mindig rácsodálkozom Picurkára, mindig tanulok ettől a csupán 1-2% agyvelővel rendelkező apróságtól valamit, legfőképpen azt, hogyan kell meglátni és kiélvezni az élet apró örömeit, és persze azt, hogy milyen fontos az együtt töltött idő, és a nevetés.

Picurka picurkodott 

Még az orrát is beletúrta a homokba 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.