Molly halála eléggé szíven ütött, idő kellett hozzá, míg helyrerázódtam, és tudtam tovább csinálni a fajtamentést. Azóta több hónap eltelt, a barátom falkája és az én kis falkám, Bambi és Picurka is éli tovább a megszokott életét, de Molly emléke örökre megmarad bennünk.

Mivel azóta igencsak elhanyagoltam a blogot, ezért ismét kénytelen vagyok utólag beszámolni a történésekről. A Kisdunaparti sétákat mostanában a tahitótfalui Duna szakasz váltotta fel. Itt kevesebb a mozgás, nincsenek horgászok sem biciklisek, sokkal nyugodtabb környék. Picurkának még eléggé nehéz a terep, folyton figyelni kell rá, időnként kézbe venni, ha elfárad, bár ez utóbbit egyre kevésbé szereti. Mostanában eléggé önálló lett, gyakran hisztizik azért, ha kézbe veszem, amikor ő gyalog akar menni. Olyankor néha engedek neki, de persze csak ha nem találom veszélyesnek a terepet. Mivel ő vízfejű, és két hatalmas lyuk van az amúgy is vékonyka koponyacsontján, ezért rá különösen oda kell figyelnem. 

A sétákon kisgyerekes családokkal is találkozunk időnként, így történt ez nyár végén is, aminek azért örülök, mert lehetőség adódik gyerekekhez szoktatni a kutyákat, különösen Bambit, aki még mindig ellenségesen viszonyul a gyerekekhez. Sajnos túl sok rossz tapasztalata volt, amit nehéz kinevelni belőle. Picurkát általában békén szoktam hagyni az ilyen ismerkedésekkel, mert elég egy rossz mozdulat a gyerekek részéről, és akár meg is halhat. Nem kockáztatok. 

Picurka bestresszelt a túl hangos gyerekektől... ezért most nem sokáig tartott a szocializációs tréning.

  Szerencsére az ijedség nem tart sokáig Picurkánál, hamar elfelejti, és nyugisan folytathattuk tovább a sétát. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.